Adatbázisok
Online

Az adatbázisban a Magyar Országos Levéltár Polgári Kori Kormányszervek iratait őrző osztályán lévő Belügyminisztériumi Levéltár Elnöki, Reservált és Általános irataiban megtalálható igen nagyszámú, 1867 és 1944 között működött egyesület listáját tesszük közzé azzal a szándékkal, hogy kutatóink minél hamarabb megtalálhassák az őket érdeklő egyesület fellelhetőségének helyét. A közölt gyűjtemény a történelem, múltunk, közösségi létformáink és a civil szervezeteink iránt érdeklődők számára is nélkülözhetetlen adalékokat tartalmaz. Az egyesületek ugyanis átszőtték társadalmunkat. Több százra tehető az országos jellegűek száma. A különböző településeken pedig sok-sok ezer élt, működött, egy-egy közepes méretű városban közel százat is találunk. Természetesen ezekre az egyesületekre nemcsak az Magyar Országos Levéltárban, hanem az önkormányzatok levéltáraiban is találhatók adatok. Az alább közölt jegyzék több tízezer egyesület, szövetség, szakszervezet, liga, társaság, országos politikai szervezet, szekta, lap- és könyvtárszervezet felsorolását tartalmazza. A jelzetben szerepel a törzsszám, az egyesület neve, az irat keletkezésének éve, évköre, a kútfő, a tétel és az iktatószám. A Belügyminisztériumi Levéltár Elnöki (K 148) és Reservált (K 149) iratai az egyesületek életére, működésére és ellenőrzésére vonatkozó adatokat tartalmaznak, az Általános iratokban (K 150) pedig az engedélyezett alapszabályokat és az egyesületekre vonatkozó félévenként elkészített alispáni egyleti jelentéseket találjuk meg. Ez utóbbiak - sajnálatos módon - igen hiányosan maradtak fenn. Mi az egyesület? Önkéntes alapítású személyegyesítés meghatározott szellemi vagy anyagi célok előmozdítására. Az egyesületek, körök, társaságok, klubok céljai szerteágazók, formái sokszínűek voltak. Kiterjedtek a polgári, a nemzeti, a kulturális és a tudományos értékek védelmére és művelésére, a társadalmi érdekazonosság megfogalmazására és érvényesítésére, a jótékony és szórakoztató lehetőségek biztosítására. Összetételüket tekintve leginkább az érdekvédelem és a tudományos társaságok síkján tűnnek homogénnek, míg a nemzeti, a kulturális, a polgárjogi, a jótékonysági, valamint az egyházi, a sport és a lokálpatriotizmus körébe eső szerveződések terén már különböző társadalmi rétegeket fogtak át. Szervezeti formáik szerint elsősorban helyi jellegűek. Jelentős részük azonban így is az általános nemzeti és társadalmi feladatok vállalását fogalmazta meg. Nem véletlenül. A nemzeti ügy például mindvégig élő, központi kérdés maradt. Nem csak az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc hagyománya élt tovább az egymást váltó nemzedékekben, ehhez járult a neoabszolutizmus terhe, ami így együttesen közösségteremtő, hosszabb távon is összetartó erővé vált. A nemzeti-közösségi tudat tehát a polgári korszakban új forrásokból is táplálkozott. A századforduló után az 1848-as hagyomány, ha nem is kihunyni, de mindenképpen halványulni látszott. Az Osztrák-Magyar Monarchia válsága, a széthullás, majd Trianon új elemekkel töltötte fel a nemzeti érzelemvilágot. Ez tükröződött az egyesületek életében. Különös súlya volt a társadalmi és a szociális kérdéseknek is. A sokszínű és kivételes erőt, vitalitást mutató civil társadalom így a gazdasági és a társadalmi fejlődéssel együtt alakult Magyarországon, főként a városokban. A falvak többségében azonban jószerivel csak az iparosok egyesületeit, segélypénztárait, a tűzoltó egyesületeket, az olvasó- és a gazdaköröket lelhetjük fel. A városi polgári körök, a kaszinók, az irodalmi egyletek kisebb könyvtárral is rendelkeztek, több országos lapot is megrendeltek, alkotó-, színjátszókört, szavaló- és előadócsoportokat, zenei, művészeti, irodalmi szakosztályokat hoztak létre. Kiemelkedő szerepet kaptak ebben a könyvtárak, a tudományos és művészeti gyűjtemények, a színházak. A sporttevékenység terén pedig - többek között - megalakultak a lövész-, a korcsolya-, a kerékpáros, a tekeegyletek, az atlétikai és a labdarúgókörök, klubok. Az öntevékeny szerveződési formációk köré illeszkednek az iskolai önképző (zene, cserkész, sakk, sport, gyorsíró és egyéb) körök. A civil társadalom részének tekinthető az egyházi egyesületek és szervezetek jelentős része is. Kiváltképpen azok, amelyekben kulturális, tudományos, karitatív tevékenység folyt. Végső soron azonban ide sorolhatóak a vasárnapi iskolák, a presbiteriumok, az egyházkerületi és egyéb egyházközösségi testületek, a jótékonysági szervezetek, az ifjúsági és nőegyletek. Az egyházaknak történetileg is különös és jelentős szerepük volt az ország szellemi életének alakításában. Sajátos szervezeti rendjük, jellegük miatt évszázados hagyományokat is őriztek. A települések biztonságának védelme jegyében alakultak meg országszerte a tűzoltó egyesületek, a vagyonbiztonság érdekében időközönként a polgár- és mezőőrségek. Egyes társadalmi rétegek pedig - túllépve a helyi kereteken - olyan országos jellegű szervezetekhez csatlakoztak, amelyeknek fő célkitűzéseit és kereteit állami jogszabályok határozták meg. A céhek felszámolását és az iparszabadságot deklaráló 1872. évi törvény ugyanis szinte szükségszerűen maga után vonta az ipartestületek megalapítását, amelyeket az önsegélyező egyesületek megalakítása kísért. Fő feladatuknak természetesen érdekeik védelmét, az adó- és vasúti, valamint a szállítási kedvezményeik biztosítását, jólétük előmozdítását tekintették. Az 1891. évi XIV. tc. alapján pedig megszervezték a betegsegélyző pénztárakat, a munkaadók és a tagok járulékaiból, adományaiból és kamataiból. Ebbe a körbe sorolhatók a különböző kamarák (ügyvédi, orvosi, mérnöki stb.), valamint a tudományos és a kulturális társaságok is (történelmi, jogi, művészeti stb.). A háború, és különösképpen a nyilas uralom idején a szélsőjobboldali szervezetek kivételével nemcsak a pártok és politikai egyesületek tevékenységét tiltották be, hanem a "politikamentes" egyletek, körök, klubok puszta léte is kérdésessé vált. Az egyesületi jog történeti áttekintése Az egyesülési jog a társadalom életében való részvétel eszközének szabálya, amelynek révén az állampolgárok létrehozzák a közös tevékenységet végző, önálló jogi személyiséggel rendelkező egyesületeiket, szervezeteiket. Az állam történelmi koronként eltérő módon szabályozta azt. Az egyesülési jog nevesítetten viszonylag későn jelenik meg a szabadságjogok körében. Nem is törvények, hanem rendeletek szabályozták. Az egyesületi jog a kiegyezés után a jogszokásokon alapult, amely szerint Magyarországon egyesületi szabadság állott fenn. Csupán az egyesületek jogi személyiségének elismerését hagyták jóvá, amelyet az illetékes hatóságok az alapszabályozások láttamozásával adtak meg. Az alapszabályok láttamozását, jóváhagyását 1848-ig a Helytartótanács, majd az abszolutizmus alatt a Bécsben székelő cs. és kir. belügyminiszter végezte. Az alkotmányosság helyreállítása után az egyesületek felügyelete (és ezzel az alapszabályozások láttamozása is) a m. kir. belügyminiszter hatáskörébe került. Ettől az általános elvtől más miniszterek csupán egyes külön rendeletekkel térhettek el, a szakirányú egyesületek felett gyakorolhattak a megállapított keretek között felügyeleti és jóváhagyási jogot. Az egyesületi írott jog egyik alapvető forrása az 1873/1834. eln. számú BM rendelet. Ez a rendelet utal az egyesületek fontosságára, "a közélet ébresztése és fejlesztése" szempontjából, hangsúlyozza továbbá, hogy az egyesületi szabadság addig is fennállott és megállapítja, hogy az egyesületek hatósági felügyeletének feladatköre csupán az államérdek megóvására és a visszaélések meggátlására szorítkozik. A rendelet intézkedik továbbá az alapszabályok kötelező kormányhatósági láttamozása, a törvényhatóságok által vezetendő egyesületi nyilvántartás és végül az egyesületek ellen előforduló panaszok megvizsgálása és elintézése tekintetében. Az 5008/1875. eln. számú BM rendelet újból és részletesebben szabályozta az egyleti ügyek elintézésénél, illetőleg az egyleti ügyek megalakulásának engedélyezésénél és működési ellenőrzésénél követendő eljárást. Ezek szerint: lényegesen különböző célú egyletek egy cím alatt közös alapszabállyal nem alakulhatnak; nemzetiségi egylet csak mint irodalmi és közművelődési egylet hozható létre; politikai és munkásegyleteknél fiókegyletek alakítása nem megengedhető. Az említett rendeletekben foglalt szabályok 1912-ig biztosították az egyesületi élet működését. Az egyesületekre vonatkozóan ebben a közel négy évtizedes időközben kiadott kormányrendeletek csak a hatóságok ellenőrző tevékenységére, az egyesületek nyilvántartásának rendjére, és az egyesületek vagyonkezelésére tartalmaztak utasításokat. Az 1912. évi XLIII. törvény feljogosítja a Belügyminisztériumot, hogy - amennyiben az állam biztonsága megkívánja - új egyesület alapítását megtilthassa, és a már meglévők működését korlátozhatja, illetve felfüggesztheti (9. §). Ez a törvény - a Tanácsköztársaság rendelkezéseitől eltekintve - 1945-ig hatályban maradt. Az első világháború kitörésekor a kormány azonnal élt az 1912. évi törvényben nyert felhatalmazással, és erélyes intézkedéseket hozott az egyesületek tevékenységének korlátozására. Az 1914. július 27-én kibocsátott 5479. ME. számú rendelet megtiltotta új egyesületek vagy fiókegyesületek alakítását az országnak a harcterekhez közel fekvő törvényhatóságaiban, és egyben intézkedett a már működő egyesületek tevékenységének szigorú ellenőrzéséről. E rendelet hatályát öt nappal később, az 1914. évi augusztus 1-jei 5735. ME. sz. rendelettel az ország egész területére és Budapest székesfővárosra is kiterjesztették. Közel két esztendőn keresztül tilos volt Magyarországon új egyesületet alapítani. 1916. április 26-án a kormány 1442. ME. sz. rendeletével a szigorú tilalmat némileg enyhítette, amennyiben megengedte, hogy kivételesen létesülhessenek olyan egyesületek, amelyek a hadviseléssel vagy a hadi jótékonysággal kapcsolatos célokat kívánnak szolgálni. A háború után az uralomra jutott forradalmi kormány legelső intézkedései között eltörölte az egyesületek alapítására vonatkozó háborús korlátozásokat, és az 1919. évi ún. III. néptörvénnyel szabaddá tette az egyesületi életet. Rendelkezései szerint az egyesület alakításához nem kellett hatósági engedély, be sem kellett jelenteni, hogy az egyesület megalakult. Az egyesület jogképességét bírósági bejelentéshez kötötték, tudomásul vételét a bíróság csak akkor tagadhatta meg, ha az egyesület célja az 1878. évi büntető törvénykönyvbe ütközött. A Friedrich-kormány 5084/1919. ME. sz., 1919. szeptember 13-án kibocsátott rendelete az egyesülési és gyülekezési jog terén az 1918 októbere előtti jogviszonyok visszaállítását proklamálta. "Azok az egyesületek - írta 3. §-a -, amelyeknek kormányhatósági láttamozással ellátott alapszabályai nincsenek, kötelesek vezetőségük útján az egyesület alapszabályait e rendelet hatályba lépésétől számított 30 nap alatt láttamozás végett a belügyminiszterhez a fennálló jogszabályoknak megfelelően bemutatni." (Lásd még ennek a rendeletnek a végrehajtása tárgyában kiadott 88318/1919-VII. BM számú körrendeletet.) A kormányok a rendszer lényegének jobban megfelelő, számos új rendeletet léptettek életbe. A belügyminiszter 1919. évi 88318. sz., november 15-i, a gyülekezési és egyesülési joggal kapcsolatos körrendelete a következőképpen intézkedik: "egyrészt megszűnjenek az egyesülési és gyülekezési jog égisze alatt az ún. tanácskormány visszaállítása mellett folyó agitációk, a mai nehéz politikai helyzetből való kibontakozás lehetőségének mesterséges megzavarása érdekében kifejtett tevékenységek, másrészt pedig a legmesszebbmenő hatósági támogatásban részesíti a tanácsrendszer által megbolygatott régi egyesületeknek eredeti állapotuk visszaállítására irányuló törekvéseit". A rendelet előírta a működő egyesületek bejelentését és nyilvántartásba vételét. A 75876/1920. BM sz. rendelet ugyanakkor az 1918. október 31. és 1920. március 15. között alakult egyesületek alapszabályainak és ügyrendjének bemutatását írta elő. A forradalmak alatt alakult egyesületek szigorú felügyelete mellett az alapszabály-ellenesen vagy alapszabályok nélkül működő egyesületek ellenőrzésére hívott fel. A Teleki-kormány 1920. augusztus 10-én kiadott, 6622/1920. ME. sz. rendelete a kormány és az illetékes rendőrhatóság tudtával és engedélyével működő egyesületek számára is előírta gyűléseik időpontjának, helyének és tárgyának három nappal előbbi kötelező bejelentését. A rendelet lehetőséget adott a rendőrség számára a gyűlések előzetes vagy a már elkezdett gyűlések betiltására. Az egyesületek gyűlésein mindvégig részt vettek a rendőrök, csendőrök. A belügyminiszter 58918/1920. BM sz., 1920. szeptember 9-i rendelete kötelezte a rendőrhatóságokat a bejelentett gyűlések nyilvántartásba vételére. A nyilvántartásnak tartalmaznia kellett a kérelmező nevét, a gyűlések bejelentésének, illetőleg engedélyezésének, majd megtartásának időpontját, lefolyását, vagy az elutasítás indokait. Az egyesületek jelentős részét azonban felszámolták, helyiségeiket, iratanyagukat elkobozták. Nem engedélyezték a liberális jellegű értelmiségi körök, közöttük a haza- és nemzetellenesnek tartott szabadkőműves páholyok működését sem. A belügyminiszter 1923. március 9-ei rendelete pedig az asztaltársaságokat is egyesületekké nyilvánította, és a rájuk vonatkozó jogszabályok hatálya alá vonta. A belügyminiszter 1920. május 6-án rendeletet adott ki az "Egyesületekben lefolytatandó igazoló eljárás szabályozása" tárgyában. A Beniczky Ödönt felváltó belügyminiszter, Dömötör Mihály 1920. április 22-én kiegészítő rendeletet adott ki "Az egyesületekben lefolytatandó igazoló eljárás szabályozása tárgyában kelt 15008/1920. BM sz. rendelet kiegészítése" címmel. Érdekes mozzanata az egyesületek ellenforradalom alatti életének, hogy egyes monopóliumok is egyesületként alakultak meg. Ezáltal mentesítették magukat a kötelező részjuttatások, kiadások alól, csupán alapszabályaik belügyminiszteri jóváhagyását kellett megszerezniük. (Így jártak el a pezsgőgyárosok és így alakult meg a Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesülete is.) A benyújtott alapszabályokat előzetesen az igazságügyminiszter véleményezte, majd a belügyminiszter ennek alapján hagyta jóvá vagy utasította el az egyesületek alapszabályait. A helyi hatóságok gyakran azoknak az egyesületeknek a működését is tiltották, amelyek alapszabályait és ügyrendjét a belügyminiszter jóváhagyta. Az 1922. évi XVII. tc. felhatalmazása alapján a kormány zömmel fenntartotta az egyesületekre vonatkozó azon rendelkezéseket, amelyeket az 1912. évi kivételes hatalomról szóló törvény alapján adtak ki, közöttük az egyesületek ellenőrzésére, működésük felfüggesztésére és feloszlatására vonatkozó rendelkezéseket Az 1922. évi XI. tc. a trianoni békeszerződés alapján megtiltotta az egyesületeknek, hogy közvetlenül katonai célú működést fejtsenek ki. Az 1922. év az egyesületi jog története szempontjából nemcsak az alapszabály-láttamozás ügyének kodifikálása miatt nevezetes, hanem azért is, mert ekkor jelent meg az egyesületi alapszabályok általános kellékeit minden vonatkozásban részletesen szabályozó 77000/1922-VII BM. sz. alatt kiadott rendelet, amely felsorolja mindazokat a pontokat, amelyekre az egyesületi alapszabálynak ki kell terjednie, továbbá utasításokat tartalmaz azoknak megállapítása tekintetében is. A rendelet hangsúlyozta, hogy azokat a kérvényeket, amelyek a rendelet utasításait figyelmen kívül hagyják, a belügyminiszter nem tárgyalja. Ez a rendelet az egyesületi statisztika szempontjából is nagy jelentőségű. Egyöntetűvé, tehát könnyebben összehasonlíthatóvá tette az egyesületek alapszabályait. Az egyesületi jog a hivatkozott alaprendelet közzététele után sem alkotmányjogi, sem pedig közigazgatás-jogi szempontból lényegesen nem módosult. A későbbi rendelkezések azt mutatják, hogy a kormányzat az egyesületi élet ellenőrzését egyre fokozottabb mértékben tartotta szükségesnek, tevékenysége azonban 1945-ig azok között a tradicionális keretek között mozgott, amelyeket már az 1873. évi m. kir. kormány kijelölt, kimondva azt az elvet, hogy az államhatalom csupán az államérdek megóvása vagy visszaélések meggátlása céljából kívánja felügyeleti jogát a társadalmi egyesülések felett gyakorolni.